"Szerelem ínyenceknek"

2018.03.25

Nem akartam függő lenni. Csak jól akartam érezni magam és a drogok megadták azt az illúziót, hogy oké vagyok. Melegség, nyugalom, (ilyen lehet az anyaméhben) ezt kaptam az ópiátoktól. Egy burkot, ami megvédett. A való világ lepattant rólam, ami pedig bennem volt, - a zsigeri félelem és a düh - azt jótékony homály fedte.

Kilenc éves koromig a Fő utcában laktunk, egy parányi lakásban, a Vár alatt. Jobb játszóteret álmodni sem tudtam volna magamnak, szinte megelevenedtek a középkorban játszódó könyveim, A három testőr, A púpos. A Hadtörténeti múzeum, a szűk utcák és régi házak hangulata, a Vár alatt található járatok, ideális terepet adtak a fantáziámnak. Innen költöztünk Békásmegyerre, egy félig megépült lakótelepre. Tömeg, beton és a ragasztó, a korombeli kölyköknek ennyit nyújtott a kádári lakásépítési program. Egy ideig még visszajárhattam a régi sulimba, a Batthyány-i utcába, de mikor "játék" közben kiestem az emeletről, finoman eltanácsoltak. Nem csodálkoztam, nem voltam jó gyerek, és a csodával határos volt, hogy életben maradtam, de ez az esemény már csak a pont volt i-n. Javasolták, hogy jobb lenne, ha a lakóhelyem közelébe járnék iskolába. Békáson mindenhonnan összeverődött egy csomó gyerek, senki nem ismert senkit, állandó volt hírig. Gyűlöltem az erőszakot, ahhoz képtelen voltam alkalmazkodni, így kellet pár év mire megtaláltam a társaságomat.

1980-t írunk, a békásmegyeri lakótelepen én és a környezetemben lévő srácok, a következő szerekkel kísérleteztünk: alkohol, nyugtatók, ragasztó, habpatron. Inni nem szerettem. Az alkohollal, nyolc éves koromban egy disznóvágáson sikerült életre szóló élményeket szereznem. Kicsiny Pest megyei falu. Nagy, családi esemény. Hideg téli hajnal. Ébredéskor mindenkinek kikészítve a házi szilva. Már kész felnőtt voltam, hát kaptam én is két kupicával. Amíg kint voltunk a hidegben, nem is volt baj. Nagy nehezen lefogtuk a disznót, a böllér megdöfte a síró állatot, én meg, a büszke városi gyerek bátran álltam a sarat. Aztán bementünk a melegbe, megcsapott a tömény zsír és hagymaszag, ettem egy kis sült vért, és beütött a pálinka. Nagyon rosszul lettem. Egyszerre volt melegem, és fáztam, hányingerem volt, de nem tudtam hányi. Hosszú évekre megundorodtam a piától. Legközelebb akkor próbálkoztam vele, mikor megjött a társaságba seduxen/pia kombó. Azt is elég volt egyszer kipróbálnom. Élvezeti értéke számomra nem volt és zavart, hogy másnap nem emlékeztem semmire az előző estéből. A ragasztóra többen rákaptak a társaságból, de hiába dicsérték, áradoztak róla, nem lehetett rávenni, hogy kipróbáljam. Apám szakoktató volt, parkettázást és meleg burkolást tanított. Néhányszor elvitt magával dolgozni, én ott találkoztam a palmatex szagával. Nekem már abban a koncentrációban is elviselhetetlen volt a szaga, arról nem is beszélve, hogy meghalt néhány diákja ragasztózás közben. Habpatronból házibulikon fogyott nálam is bőven, természetesen zenehallgatással kombinálva. Mintha kilőttek volna az űrbe, aztán párperces lebegés után visszazuhantam a lakótelepi valóságba. Akárhogy variáltam nem lehetett annyit szívni belőle, hogy tartós legyen a hatása, és elég hülyén néztem volna ki, ha egy tejszínhab készítővel rohangáltam volna. Mikor elkezdtünk koncertekre járni, ott iszogattam, de csak azért, hogy ne lógjak ki a társaságból. Nem bírtam úgy együtt lenni emberekkel, hogy teljesen más hullámhosszon vagyunk. Szóval próbálkoztam becsülettel, de egyik szer hatása sem volt annyira jó, hogy menjek utána. Mint később megtudtam, azért ebben az időben az ország több pontján, már alakult a underground nemzeti drogstratégia. A nálam pár évvel idősebb, de hasonló érdeklődésű emberek már tudták, hogyan lehet a gyógyszertárakból kivezetni a jobbnál jobb gyógyszereket. 

Bizonyos szempontból az első szerelem volt hasonló lefolyású történet, mint a drogokkal való kapcsolatom. Megtetszett egy lány, Andinak hívták, de nagyon ritkán találkoztunk, mert csak vendégségbe járt a lakótelepre. Úgy tűnt, plátói marad ez a szerelem. Viszont egyszer csak Békásra költözött, és összejöttünk. Tényleg mámorító volt, ahogy egy lehetetlennek tűnő álom beteljesült. Valahogy így alakult a kapcsolatom a drogokkal is, de ez egy másfajta szerelem volt. Egyszer csak ott termett a semmiből az életemben. Nem húzott be azonnal. Lassan adta oda magát, és kiszámíthatóságával együtt is mindig más arcát mutatta. Veszélyes, kalandos szerelem volt ez, igazi ínyenceknek. De a veszélyét hosszú évekig csak abban láttam, hogy törvénybe ütköző, amit csinálok. A zenekarokkal is ellavíroztunk komolyabb következmények nélkül, gondoltam, ez is menni fog, mert van benne gyakorlatom. Tévedtem.

Tizenhat éves voltam. Apám ekkor már kb. egy éve elköltözött, anyám pedig el volt foglalva az egy éves öcsémmel, a szerelmi bánatával és azzal, hogy eltartson minket. Általában nagy volt a jövés-menés nálunk, és anyám próbálta tiszteletben tartani, hogy a szobám az én territóriumom. Szerintem örült, hogy látja, kikkel barátkozom. Furcsán néztek ki, akik hozzánk jártak, hülye zenéket hallgattunk, viszont tudtak köszönni. Anyámnak nem is volt több elvárása feléjük. Egy hétköznap este szólt a kaputelefon, anyám szólt, hogy keresnek. A vonal másik végén ismeretlen hang köszön, bemutatkozik, majd megkérdezi feljöhet-e. Kellet egy kis idő, mire a névhez arcot tudtam társítani. Koncertekről ismertem a srácot, meg egyszer itt volt nálunk házibulin, de meglepődtem, mert a város másik végén lakott. Egyébként nem volt ismeretlen a helyzet, sokszor aludtak nálam ismerősök. Dumáltunk, zenét hallgattunk, aztán mikor elcsendesedett a lakás, megkérdezte, anyám bejár-e a szobámba? Ilyenkor már alszik, és egyébként is kopogni szokott - válaszoltam, mire elővett három kis üveget, majd némi kotorászás után, néhány tűt és fecskendőt.

- Ez mi? - kérdeztem

- Hydro - most váltottam, nyomok egyet, nem baj? Ki akarod próbálni?

Nem válaszoltam azonnal, megdermedtem. Nehéz szavakba önteni, amit akkor éreztem. Meglepődés, félelem, kíváncsiság és az izgalom olyan elegye kavargott bennem, amit talán az első saját koncertünk előtt éreztem - a mai napig emlékszem, hogy lúdbőrös lettem.

- Hát - csak szúrni lehet? - kérdeztem

- Nem - de úgy az igazi

- Meggondolom

A srác, érszorítás és némi vénakeresgélés után, viszonylag gyorsan végzett. A szemét becsukta, pillanatok alatt öregedett pár évet, a feje kipirosodott, de láthatóan jól érezte magát.

- Milyen? - kérdeztem

- A flash kicsit szúrós, de jó. Nem tudom elmondani. Kipróbálod?

- Szúrtál már másnak?

- Ja

Mindig óvatos duhaj voltam és nem voltam teljesen meggyőzve, de győzött a kíváncsiság. Felszívott a sárgás folyadékból egy milit, kinyomta a levegőt a fecsiből, megmutatta hol szorítsam el a karom és szúrt. Kicsit keresgélte a vénám, aztán jött a vér a fecsibe, és szépen lassan betolta. Mindent pontosan megfigyeltem. Egyszer csak jött egy pillanatnyi légszomj, a melegség, majd mintha millió kis tűvel megszúrtak volna a testem minden pontján.

- Na, milyen? Nem szabad gyorsan tolni, mert leviszi a fejed.

- Jó - válaszoltam, Ezen kívül, egy ideig nem volt kedvem megszólalni.

Aztán reggelig dumáltunk, meg zenét hallgattunk. Mindenfélét, de leginkább  Kontrollt meg Európa Kiadót, ezt a két számot többször is, passzolt az érzéshez. Megtudtam, mit nyomtunk, hogy lehet hozzájutni, mennyibe kerül, hogy vannak már páran, akik hamis receptekkel csapolják a patikákat. Reggel, mintha mi sem történt volna, frissen mentünk a dolgunkra. De valami megváltozott bennem, tudtam, hogy ezt még át akarom élni párszor. Ez az élmény volt annyira jó, hogy menjek utána.

Nem rohantam fejjel a falnak, pedig tudtam hova menjek, kiket keressek. Akkoriban a Felszabon, az Ibolyában lehetett találkozni hasonló érdeklődésű formákkal, de nem szívesen közösködtem senkivel, főleg egy ilyen dologban. Soha nem vertem nagydobra, hogy cuccozok, utáltam szívességet kérni, és próbáltam úgy intézni a dolgaimat, hogy ne függjek másoktól. Egyetlen dolog, ami miatt mégis kénytelen voltam közösködni, hogy nagyon csúnyán írtam. Akkoriban kézzel írták a recepteket, és az én írásom nem egy orvos írása volt, szóval kellet valaki, aki kiírja nekem a papírokat. Egyébként gyorsan tanultam, ha érdekelt valami, pl. a pecséthamisítást, ami nem volt bonyolult dolog, inkább aprólékos és időigényes. Utáltam csinálni. Pár hónap alatt, amit tudtam ellestem a többiektől, aztán megint a könyvek következtek. Az Útmutató gyógyszerkészítmények rendeléséhez, a Gyógyszertan és Formulae Normalis segített, hogy megismerjem a választékot és hozzá is tudjak jutni. Azzal szembesültem, hogy nagyon széles a kínálat, mindenfajta tabletták, oldatok, injekciók vártak kipróbálásra. Hydrocodin, Codein 02, Coderit, Noxyron, Morfin, Oxicodon, Parkan, Gracidin, Desopimon, stb, hogy csak azokat soroljam fel, amikhez már nem lehet hozzájutni. 

Persze ahogy terjedtek az infók, egyre több lett a cuccos. A hatóság is észbe kapott, a patikusok is okosodtak és elkezdtek szűkülni a lehetőségek. Ekkoriban már voltak rendőrségi ügyek is a váltások miatt. Én hosszútávra terveztem a drogokkal. Igyekeztem egy lépéssel a hatóság és a többiek előtt járni, úgy, hogy közben a seggemet is védjem. Kezdődött azzal, hogy már csak személyire adták ki a gyógyszereket, azonnal szereztem egy hamis személyit. Aztán egyre jobban figyelték a pecséteket, erre szereztem egy igazi bélyegzőt. Aztán Budapesten már személyivel is nehéz volt váltani, elkezdtem vidékre járni. Mikor az egyik gyógyszerre sokan rákattantak, néztem a könyveimben egy másik hasonló hatásút, amit könnyű volt kiváltani. Az egy nagy előny volt, hogy akkor már sofőrként dolgoztam, és munka közben végig váltottam a vidéki patikákat. Munkaidőn kívül is sokat utaztam/utaztunk. Akkoriban elég pezsgő volt a klubélet vidéken is, és a többiek a zenekarban mindig borultak, hogy ha koncertezni mentünk, szinte csak a mellék utakat használtuk. Eldugott falvakban, ahol még a vonat sem állt meg, voltak még szűz patikák és gyanútlan patikusok. A polcokon besárgult, bivalyerős Hydrocodin, és még egy receptre kiírva adták a Coderit/Noxyron combót. Kórházakban is dolgoztak ismerősök és velük is lehetett üzletelni. Évekig úgy tűnt, kimeríthetetlen aranybánya az egészségügy, és nem csak a magyar. Ausztriába is kijártunk magyar recepttel váltani, mert volt ott egy Antapentan nevű gyógyszer, ami jobb volt az akkoriban itthon kapható bármelyik speednél. Aztán volt néhány ismerősöm, akik inkább Románia és Kárpátalja felé vették az irányt, onnan hozták be a különböző gyógyszereket, kihasználva az akkoriban még javában működő hiánygazdaságot. Kolbászért Noxyron, mindenki megkapta a napi betevőjét.

És végül, de nem utolsó sorban, itt volt az orrunk előtt a mák. A nyolcvanas évek elején hihetetlen méretű mák földek voltak Magyarországon. Igazi nagyhatalom voltunk a termesztésében és a mák alapú gyógyszerek gyártásában. A házi laboromban leginkább savazott metszett mák, mák tea, majd a kompót (a lengyel heroin) készült. Tavasszal, mikor kezdődött a mákszezon, megindultak a drogosok, és pengékkel, filmes dobozokkal felszerelkezve csapolták a termést. Míg viszonylag kevesen csináltuk, volt, hogy másfél hétre kiköltöztünk a mákföldre és a lebukás veszélye szinte nulla volt. De a parasztok beazonosították azt fura kártevőt, ami tönkre tette a termést, és elkezdték őrizni a földeket. Így aztán éjjel jártunk metszeni. De ez sem volt életbiztosítás. Ha elkaptak valakit, vérmérséklettől függően kértek vagy nem kértek rendőri segítséget, és a tulajdonát védelmező, kutyákkal felszerelt, dühös tanyasi gazdánál kevés veszélyesebb embertípust ismerek. 

A többséggel ellentétben a tűre nem kattantam rá. Talán ez volt az egyetlen dolog, amit soha nem értettem a többiekben. Csak, hogy nyomhassanak, képesek voltak órákat tölteni vénakereséssel vagy a dealerre várni. Legtöbbször persze már elvonásban. Én is szerettem szúrni, mert gyorsan és ütősen jött a flash, de ha éppen csak tablettás, vagy megiható formában jutottam hozzá a napi opiát adagomhoz, azzal is nagyon jól elvoltam. Biztos van abban egy csipetnyi mazochizmus, hogy élveztem, ahogy a bőrömbe hatolt a tű, és megnyugodtam mikor a fecsiben megjelent a vér. Nekem inkább az állandó nyugalom és a melegség volt a fontos, nem a flash, de hát nem vagyunk egyformák. 

Különös dolog volt a "vasfüggönyön innen" anyagozni. Én például már három éve szúrtam magam, mikor először szívtam jó füvet. Aztán a filmekben meg láttam az "igazi drogosokat", a füvet, LSD-t, kokaint, heroint használó formákat, és kicsit irigy voltam, hogy én itt patikaszerekkel játszadozom. Később, amikor külföldön sikerült kipróbálni azt a néhány "klasszikus" drogot, amihez a patikákból és a kórházakból nem lehetett hozzá jutni, már csak a trip tudott újat mutatni. A heroinnál jobb és tisztább volt a morfin. Kint soha nem kaptam annyira tiszta kokaint, mint amihez itthon a kórházakból hozzá tudtam jutni. Ha épp mozizni támadt kedvem, a Parkant, majd később a Calypsolt nálam semmi nem tudta überelni. Talán a legfontosabb különbség az volt, hogy itthon egy ideig viszonylag könnyű és olcsó volt anyagozni, de lassan kezdett munka jellege lenni a mindennapi beállásnak, ami nem tetszett.

Jó tíz év alatt, kivettem mindent ebből a szerelemből. Lehet, velem van a baj, de nem tudom máshoz hasonlítani, azokat a rózsaszín ködbe vesző éveket. Az a könnyed, játékos lebegés, ami az első pár évben annyira magával ragadott, görcsös és kényszeres akarássá változott. Elvesztek azok az ízek, élmények, amik annyira vonzóvá és varázslatossá tették ezt az életveszélyes játékot, mert én sokáig annak fogtam fel, ahogy nap, mint nap mérgeztem magam. Perverz fogócska volt ez a halállal, és menekülés a fájdalom elől, amit azóta hordoztam, hogy hatévesen szétesett az én csodás kis világom. Már nem voltak újabb szerek a listán, mindent kipróbáltam, mindennel, és a katartikus élmények hajszolása közben néhányszor megsuhintott a halál szele is. Egyre csalódottabb és magányosabb lettem. Az üresség egyre csak növekedett, amit már az ópiátok sem tudtak kitölteni bennem, de valami megmagyarázhatatlanul erős sóvárgás hajtott belülről. Még, még, még, a következő beállás megint jó lesz, ezt duruzsolta egy hang a fejemben. De egyre rosszabb lett. Elvesztette a varázsát az élet. Tisztább pillanataimban nyomorúságos volt ezzel szembesülni, de még hosszú évekig reménykedtem, hogy egyszer csak fényt kapok, és valahogy újra, ínyencként tudom élvezni az életet.

És végül itt van egy számunk abból az időszakból, ami tökéletesen leírja akkori lelkiállapotomat: 

                                       Várjál csak várjál, mert nekem már nincs tovább

                                       Sikoly a mából, mely több volt ordítás

                                       Tépjetek, marjatok, semmit se hagyjatok

                                       Élve elpusztulok

                                       Hatalmas bálvány a fecskendőm csillogó

                                       Tűvel a kezemben nézek a semmibe

                                       Eltitkolt érzelmek, szerelmes szennytetvek

                                       Keselyük az eremben, szeretlek, szeretlek 

Következő rész: "Börtönbe zárva"