"Rehabon"

2018.05.23

Szinte semmit nem tudtam arról, mi történik egy rehabon. Olvastam az " Egy rém ronda vörös barakk Amerikában" című könyvet, és az alapján nem volt annyira rémisztő a rehab élet, de hát az Amerika. Volt még néhány infóm, amit olyanoktól hallottam, akik már voltak hosszabb/rövidebb időt valamelyik intézményben, de velük kórházakban találkoztam, meg a drogambulancián, miközben metadonra vártunk. Átmossák az agyad, szektások, lehúznak - ilyeneket hallottam tőlük, de mire eldöntöttem, hogy én is kipróbálok egy ilyen helyet, már nem befolyásoltak a tőlük hallottak. 

A rehab - Kovácsszénája
A rehab - Kovácsszénája

Az első meglepetés az volt, hogy nem volt olyan egyszerű bekerülni, mint az gondoltam. Meglepett, hogy mikor végre le akarok állni, nem kapkodnak utánam két kézzel. Hozzászoktam, hogyha kórházba akarok kerülni, akkor szerzek egy beutalót és bent vagyok. Ehhez képest, rendszeresen telefonálgatni kellet, ami egy normális embernek valószínűleg nem okoz különösebb nehézséget, nekem viszont komoly kihívás volt. Abban az időszakban, ha nem volt cucc, szó szerint értsd - megmozdulnom is nehéz volt, nem, hogy elvonszolni magam egy telefonfülkéig, a megbeszélt időben. Valójában egyetlen kérdés volt, ami valóban izgatott - gitárt vihetek magammal? A vonal másik végéről, megnyugtattak, természetesen hozhatom a hangszerem. Végül sikerrel vettem ezt az akadályt, és meg volt időpont, mikorra egy világvégi vasútállomásra kellet érnem, de ez még nem jelentett semmit, mert felvételizni is kellet. Jó drogosként, - mert hát ugye bármi megtörténhet - a hátizsákom rejtek zsebébe egy erős fél gramm fűvel, zsebemben húsz mg. metadonnal érkeztem meg a felvételire. 

A felvételin négyen ültek velem szemben, és nem voltak igazán szimpatikusak. Az egyből látszott, hogy a drogokat nem csak hírből ismerik, de mégis furák voltak. Kérdezgettek minden féléről, én meg készséggel válaszolgattam, de csak a józan ész határain belül. Azt például nem mertem elmondani, hogy ezt a rehabos projektet már csak valami halovány életösztön motiválja bennem. Eldöntöttem - adok magamnak harminc napot, addig mindenképp ott maradok. Ha ez alatt az történik velem valami, (azt nem tudtam megfogalmazni, hogy mi) az jó, ha nem, akkor eljövök és kinyírom magam. Úgy gondoltam menthetetlen vagyok és nem akartam tovább kínlódni. A beszélgetés után még várnom kellet kb. egy órát, közben figyeltem többi rehab lakót, és rájöttem mi a furcsa bennük. Itt a világ végén, egy zsákutca faluban, a munka utáni cigi szünetben, a szedett-vedett ruháikban, mosolyogtak és csillogott a szemük. Basszus, minek örülnek ezek? Eljött a pillanat mikor közölték, hogy felvesznek, mire én megijedtem és megnyugodtam egyszerre, majd egy alkalmas pillanatban lenyeltem a metadonomat, mert tudtam, ha megtalálják, kidobják. Aztán átnézték a ruhákat, amik rajtam voltak, a cuccaim bekerültek az irodába, és mentünk ebédelni. Amíg terítettek, kicsit körbe néztem - szóval harminc napig itt fogok lakni, ezekkel az emberekkel - hát legyen.

Egyszer fordult elő a rehabon töltött pár hónap alatt, hogy kis híján otthagytam csapot/papot, mindjárt az első nap. Először tüzetesen átvizsgálták a holmimat. Az eldugott füvemet, természetesen nem találták meg. Az a rejtekhely a hátizsákomban, átélt már néhány nagyon alapos határrendészeti vizsgálatot, egyébként meg, nem azért hoztam, hogy itt szívogassak. Aztán elindultunk, hogy megmutassák a szobát, ahol lakni fogok, és jött a párbeszéd, amitől elgurult a gyógyszerem:

  -  a gitáromat mikor kapom vissza?

  -  ha vége a terápiának, hét, nyolc hónap múlva

  -  de a telefonban azt mondtátok hozhatok gitárt

  -  ja, de azt senki nem mondta, hogy használhatod is

Nem igazán tudom szavakba önteni, mennyire csurinak éreztem magam abban a pillanatban, aztán jött düh és a mehetnék. Az volt a szerencse, hogy Kovácsszénáját napi két busz érinti, és aznap már nem jött járat, a vonat pedig négy kilométerre van. Így hát maradtam. 

A rehabon eltöltött hónapokról sokat tudnék írni, de már megtették mások is, pl. James Frey a "Millió apró darabban" című könyvében. Néha nehéz olvasni, de jó könyv, vagy inkább jól érzékelteti azt az iszonyú kínlódást, amin mindenki átmegy, aki le akar állni. Nem a fizikai fájdalom a legdurvább, amit ilyenkor megtapasztalunk, az max. egy hónap alatt, elmúlik és tényleg minden nappal könnyebb. Kitisztulva, újra elkezdenek fájni azok a sebek, amire a drogok, vagy az alkohol adtak gyógyírt, és ha ez nem lenne elég, még azzal is szembe kell nézni, hogy mekkora nagy szarkupacot sikerült magunk alá gyűjteni, amíg gondtalanul utazgattunk a párhuzamos dimenziókba. Na, ennek az eltakarítása az igazán nagy meló.

Azért írok pár részletet a rehabos életemről, mert ezek történetek, talán érzékeltetni tudják, hogy nincs menthetetlen ember. Bárki képes kijózanodni, ha hajlandó megszabadulni a szerhasználó énjétől. Aki le akar állni, annak egy rehab a legbiztonságosabb hely a világon, de oda is vittem magammal az életem maradékát, és magamat. Tömör jellemrajz rólam, rehabra érkezésem idejéből. Jó intellektusú, olvasott, a végletekig bizalmatlan, félős, szorongós, az őszinteségre képtelen forma voltam, aki egyébként a jég hátán is megélt, szóval megvolt a "magna cum laude" túlélésből. A megmaradt barátaim szerint: egy szerethető hülye gyerek voltam. Ezzel a csomaggal indultam neki a tiszta életemnek és az első napokban máris bajban voltam. Mivel "szárazon", gyógyszerek nélkül jöttem le a metadonról, néhány átvirrasztott éjszaka és az elvonás egyéb járulékos kellemetlenségei hatására (hasmenés, izzadás és pokoli csontfájdalom) úgy éreztem kezdek megbolondulni. Persze eszembe jutott az eldugott fű, ki is vettem a hátizsákomból, de szinte egy pillanatra sem maradtam egyedül, hogy elszívhassam. Attól függetlenül, hogy nagyon cudarul éreztem magam, ugyan úgy részt kellet vennem a napi programokon, mint a többieknek. A negyedik, vagy ötödik forgolódós éjjelen az a "zseniális" ötletem támadt, hogy a szobánkban a paplan alatt szívhatok. Ez így ment három éjszakán át, mire elfogyott a fű. Kicsit megpihent az agyam, a testem, és túléltem a következő napot. Aztán volt még néhány álmatlan éjszakám, mikor a csillagokat mustráltam az ablakon át, de egyszer csak jött a megváltás, és a tizenharmadik éjszaka aludtam végre négy órát. Abba, hogy mennyire abszurd volt, amit csináltam, csak egy bő egy hónap múlva gondoltam bele, mikor kezdtem felfogni, hol is vagyok. Egyébként nem derült ki mit műveltem éjszakánként, én mondtam el, az ötvenkilencedik tiszta napomon. 

Miután letelt a magamnak adott harminc nap, úgy láttam, ha életben akarok maradni, akkor érdemes itt maradnom. Volt néhány, - talán triviálisnak tűnő - számomra mégis fontos felismerésem magamról és a világról:

  -  az élet nem egy habos torta, bizony vannak keserűbb részei.

  -  a fájdalom az élet természetes velejárója, de előbb/utóbb minden érzés elmúlik

  -  mindenhova viszem magamat magammal,

  -  nem körülöttem forog a világ

  -  a személyiségfejlődés megáll, a folyamatos szerhasználat hatására - egy 37 éves testben,         egy tizenöt éves kamasz lelkivilágával kell jól éreznem magam

  -  a szerhasználat, a legalattomosabb menekülő útvonal

  -  csak addig vagyok fontos, amíg itt vagyok 

Ezeknek az ijesztő felismeréseknek a hatására rájöttem, végig kell csinálnom a terápiát. Ami kicsit nehezítette a helyzetet, hogy a véremmé vált a menekülés. Bármilyen érzelmileg nehéz helyzettől bepánikoltam, és jött az elemi erejű sóvárgás, drogot pedig csak jó kétszáz kilométerrel odébb tudtam volna szerezni. Itt az ajtó nyitva, bármikor el lehet menni, és sokan le is lépnek, de én már fáradt voltam a magamtól megszokott meneküléshez. Ha nagyon mehetnékem volt, két kézzel kapaszkodtam a székembe. 

Azzal, ahogy a rehab működött nem volt különösebb bajom. A káosz után, végre volt az életemben, egy viszonylag átlátható, és kiszámítható rendszer. Be volt osztva szinte minden percünk, de így legalább nem volt időm kattogni. A napi rutin - az étkezések, takarítás mellett, volt egy kis munka, de legtöbb időt csoporton ülve töltöttük. Általában napi négy volt betervezve, de ha pl. valaki szabályt szegett vagy el akart menni, az kapott egy csoportot, ahol próbáltunk segíteni neki. Elég sokszor előfordult, hogy szinte egész nap csoportoztunk, ami egyébként iszonyat fárasztó. Ott beszélnünk kellet magunkról, nem volt kibúvó. Sok függő történetét hallottam, és van egy állandó közös szál. Minden hosszabb ideig szert használó ember, egy önmagától elvadult ösztönlénnyé válik. Én sem voltam kivétel, szinte semmilyen kapcsolatom nem volt, se magammal, se másokkal, pedig az ember, társas lény, a magányosan őrzött titkok, pedig szépen, lassan megölik. Legtöbbünknek ez volt az első hely az életében, ahol megoszthatta honnan jön, ki is ő valójában, és a történetekben a sok horror után, mindenkinél ugyanaz volt a "happy end" - felvettek a rehabra. Én harminchét évesen kerültem terápiába, és sok olyan történetem volt, amiről ott beszéltem életemben először. Féltem a szégyentől, a megvetéstől, hogy mi lesz, ha kiderül ki is vagyok valójában. Felszabadító volt, mikor sírva vagy szinte vért izzadva elmondtam a titkaimat - éreztem, ahogy megtisztulok. Hasonló lehet a gyónás, de itt nem volt penitencia, csak megöleltek és megnyugtattak, hogy nem soká jobb lesz. 

Ami számomra furcsa, és igen-igen ego romboló volt, hogy eleinte nem értettem miről zagyválnak a többiek. Magyarul beszéltek, csak a rehabos nyelvjárás volt számomra teljesen idegen. A drogos életemben pl. egész mást jelentet kiállni magamért, mint egy rehabon, a józanodók között. Azt tudtam, hogy működik az őszinteség, a tudatosság vagy az egymásra utaltság, ahonnan jöttem, de itt ezeknek a szavaknak egész más jelentése volt. Rájöttem, hogy bőven van mit tanulnom a tiszta életről, és idővel helyére kerültek a dolgok. 

Kovácsszénáján hallottam először, hogy beteg vagyok, mármint, hogy a függőség egy betegség és nem pusztán morális vagy akarati kérdés, hogy tiszta tudok-e maradni. Ez az infó számomra felért a megváltással. Én már elkönyveltem magamban, hogy bolond vagyok. Nem akarok anyagozni, mégis anyagozok - ez volt az utolsó évek tapasztalata. Ilyet normális ember nem csinál. Ami aztán igazán megnyugtatott, hogy kezelési útmutatót is kaptam magamhoz. Megtanítottak, hogy bánjak a függő énemmel, hogy tiszta tudjak maradni, és már a rehabon megtapasztaltam, hogy képes vagyok drogok nélkül is élvezni az életet. 

Nem könnyű rehabon lenni, (és a józanság sem egy fáklyás menet) de én még is jó érzésekkel gondolok vissza azokra a hónapokra, amit ott töltöttem. Végig tudtam gondolni az addigi harminchét évem történéseit. Melyek azok a történetek, amiknek a részese voltam, de nem volt, nem lehetett felelősségem az alakulásukban, mert még gyerek voltam, mégis hibáztattam magam és nagyon fájtak. Ebből a harminchét évből mi az én saram, és mit tudok tenni, hogy a jövőben ne bántsam se magamat, se másokat. Megtanultam együtt élni azzal a tudattal, hogy függő vagyok, és soha nem fogok meggyógyulni, de nem kell többé drogokat használnom. Szóval kaptam egy jó alapot, amire fel tudtam építeni a józanságomat. Visszakaptam az életemet, és ezért nagyon hálás vagyok. 

És akkor a szokásos zenei melléklet, ahogy 22 évet összefoglaltam, bő három és fél percben. A 80-as évek közepén sokan indultunk neki így világnak, az életnek, de sokan belehaltak a szerhasználatba. RIP. Sotár, Buksza, Szkuri, Idős, Kornél, Tüsi, Suga Tibi, és még sokan mások. 

                                                 A nagyvilágba kiszakadva, az életet tömtük magunkba  
                                                 Két kézzel, nem ésszel, minden nappal, minden éjjel 

                                                 Az volt minden vágyunk, az élet értelmét megtaláljuk

                                                 Mindig úton voltunk, droggal vagy vasúttal  

                                                 Talán hülyék voltunk

                                                 Mi ezt választottuk 

                                                 Zárt-osztály, börtön, temetés,    
                                                 Közben nem vágtam merre jártam

                                                 Nem tiszteltünk semmilyen határt
                                                 Sohasem féltünk, gyorsan éltünk
                                                 Meg vicceltük sokszor a halált

                                                 Aztán jöttek a horror trippek 

                                                 Ott volt az út, rajta tábla, három hatos, az ördög száma
                                                 Mi az úton, én stoppolok rajta, hogy visszajussak, visszajussak
                                                 A pokol tüze már nem ad meleget, szenvedtem ott éppen eleget
                                                 Csak térden állva, vért okádva, hittem el 
                                                 A gyomrom már nem bírja el  

                                                 Mint egy filmet nézem az életet, mindent láttam, azt hiszem
                                                 Néha síros, néha komoly, néha vicces, néha horror

                                                 Éltem ahogyan tudtam, mert adott volt a program
                                                 De nem megyek már más felé, csak tisztán a cél felé 

                                                 Talán hülyék voltunk  
                                                 Mi ezt választottuk
                                                 De ezek a szavak ezek a képek
                                                 Itt maradnak bennünk végleg 

                                                 Ott volt az út, rajta tábla, három hatos, az ördög száma
                                                 Mi az úton, én stoppolok rajta, hogy visszajussak, visszajussak
                                                 A pokol tüze már nem ad meleget, szenvedtem ott éppen eleget
                                                 Csak térden állva, vért okádva, hittem el 
                                                 A gyomrom már nem bírja el