Intro

2017.10.21

Sok jó dolgot kaptam a szüleimtől, a tágabb családomtól. A könyvek, a zene szeretetét, a kalandvágyat, a kétkezi munka élvezetét, nyitottságot a világ felé. Amit viszont nem tudtam megtanulni tőlük, az az volt, hogy mit kezdjek az érzéseimmel. Azt éltem meg, hogy van bennem valami kimondhatatlan és kezelhetetlen pusztító erő, ami időnként átveszi felettem a hatalmat, olyankor pedig nem vagyok tudatában, hogy mit csinálok. Rémisztő állapot. 

Kijózanodva megbékéltem a gyerekkorommal, szüleimmel, a családommal. Nem volt könnyű, és kellet hozzá pár év, de közel negyven évesen, a gyerekkori élményeim fájdalma már terhes volt. El kellet fogadnom, hogy úgy szerettek, ahogy tudtak, és a legjobbat akarták nekem. Azt tudták továbbadni, amit otthon kaptak, és az Ő szüleik is azt tudták tovább adni nekik, amit otthon kaptak. A fájdalmaikat, a veszteségeiket, a rettegést, a kiszolgáltatottságot. A szüleim szülei megélték a 2. világháborút, hogy ránk települtek az oroszok, a Rákosi-korszakot. Majd jött az 56-os forradalom, a megtorlás, ezt már a szüleim is átélték. Az mi generációs örökségünk a bizalmatlanság, a titkolózás, a szerepjátszás, az intimitás hiánya volt, és a zsigerekig ható félelem, ami elől valahogy el kellet menekülni. Ezt a csomagot kaptam gyerekként, és gyorsan megtanultam a leckét.


             Következő rész: "Én vagyok az a srác"