" Én vagyok az a srác" 

2017.10.22

Szerelemgyereknek születtem, és ez a paradicsomi állapot úgy hatéves koromig ki is tartott. Akkor, szinte átmenet nélkül, és számomra érthetetlen okból megromlott a szüleim kapcsolata. Anyám elkezdett inni, apámnak időnként eljárt a keze. Nekem nem mondtak semmit, de láttam és a bőrömön éreztem a változást. Dédnagymamám, akivel egy házban laktunk, és gyermeki világomnak egyik legmeghatározóbb alakja volt, kérdéseimre a következő választ adta: - Erről nem beszélünk, majd megoldják. Nem oldották meg. Én pedig évekre egyedül maradtam a szorongásommal, a félelmeimmel, a haragommal és a TITOKKAL. 

Mégis, ami legjobban megviselt, az a kételyeimmel való együttélés volt: szeretnem kéne a szüleimet, én meg az egyiktől undorodom, a másiktól rettegek. Valami baj van velem? Lehet, hogy bolond vagyok? Akkoriban romlott meg a kapcsolatom a "valósággal". Az addigi idilli világom érthetetlen, kiszámíthatatlan és ellenséges hellyé változott. Menekülni kezdtem. Először a sportba -az ügyes gyereket szerették, elismerték. Utána, mivel Anyámnak sok könyve volt, az olvasásba - az okos és olvasott gyereket is szerették. A felnőttek. Saját korosztályommal akkor már nem sok kapcsolatom volt. Nem volt miről beszélnünk, kívülállónak éreztem magam. Olvastam otthon, az iskolában, a járműveken. Arról tudtam beszélni, hogy mit olvastam, olvasok, és ha nagyon beszélgetni kellet, akkor hazudtam. Tizenegy lehettem, amikor elolvastam a Zabhegyezőt. Holden Caulfield története nagy hatással volt rám és megerősített. Diagnosztizáltam magamon, hogy bolond vagyok. Innentől kezdve kábé húsz évig nem beszéltem magamról senkinek. Persze vetítettem ezt-azt az embereknek, de arról, hogy milyen érzésekkel vagyok a testemben, és ezek hatására milyen gondolatok kergetik egymást a fejemben, arról nem mertem beszélni. Féltem, hogy ha ez egyszer kiderül, akkor bizony be fognak zárni. Ja, azt elfelejtettem leírni, hogy a sport és az olvasás mellett menekülési útvonalként mindvégig ott volt a zene. Mióta az eszemet tudom, szólt otthon valami. Rádió, később magnó. Apámnak jó zenei ízlése volt. Sok mindent hallgatott. Nekem kezdetben a Beatles, és a Kinks voltak a kedvenceim, aztán jött a The Nice, az ELP és Beatles Sgt. Peppers albuma. Ha valami szorongató helyzetbe kerültem, akkor behívtam valamilyen zenét a fejembe, és huss...., már ott sem voltam. Nem árthattak nekem. Miért nem tanultad meg? Mi ez az intő? Miért nem viselkedsz jól? Figyelsz te egyáltalán? Hallottad mit mondtam? - nem, nem hallottam. Se a szüleim, se a tanárok, de ha úgy akartam, senki nem kerülhetett a zenéből szőtt háló mögé. Legyőztem őket, én a szorongós, félős kiskölyök. Istennek éreztem magam, amikor láttam, hogy tehetetlenek velem. Ennek persze lettek következményei. Valamikor második, harmadik osztály környékén a kezelhetetlenségem miatt elvittek pszichológushoz, hogy majd ő rendet tesz a fejemben, de oda nem engedtem be. Ekkor felmerült a megoldások között, hogy intézetbe kerülök, ha nem javulok meg. Nem értettem, miért bántanak? Mi a baj velem? Mit akarnak tőlem? Mért romlik el minden, amihez hozzáérek?  

Azt hiszem, akkoriban közel lehettem az őrülethez. Otthon állandó készültségben voltam, figyeltem minden szavamra, mozdulatomra. Egyre többet fájt a gyomrom, fura betegségeim lettek. A rettegés és a kiszolgáltatottság szinte végtelenítette a horrorfilmet a fejemben, és a jelenetek egyre csak durvultak. Nem akartam senkit bántani, de a fejemben a fájdalom forrásának pusztulnia kellett. Pokoli volt együtt lenni magammal. A folyamatos küzdelem a lidércekkel kezdte felemészteni az bensőmet. Kívántam a halált, vagy inkább a nyugalmat? Gyakran előfordult, hogy este órákat olvastam egy kád forró vízben, mert csak így bírtam elviselni a gyomorfájást. Ez a kúra ellazított, így el tudtam aludni. Ebben az időszakban csak akkor tudtam gyerek lenni, ha nem voltam otthon. Kitettem a lábam a lakásból és megnyugodtam. 

Nem tudom, mikor kezdett oldódni a feszültség, de több év suhant el mellettem, a túlélésre játszva. Továbbra is faltam a könyveket, és 13 évesen a kezembe került az "Útlevél a pokolba" című is. Elrettentőnek szánt dolgok voltak benne a drogokról, de én úgy gondoltam, ha egyszer lehetőségem adódik rá, ki fogom próbálni. Erre 1980-ban, a Kádár korszakban nem sok esélye volt egy kamaszodó fiúnak, és drogos élmény legközelebb a Hair-t látva került hozzám. 

Ebben az évben még két fontos dolog történt. Apám régi hangszerét megtalálva elkezdtem gitározni, és valahogy a szüleim is újra egymásra találtak. Bár én ezt a nagy összeborulást - az előzmények ismeretében - meglehetősen bizalmatlanul szemléltem, meglepően nyugodt két év következett. Napi három, négy órát ültem gitárral a kezemben. A külvilág megszűnt, nem szorongtam, elmúltak a hasfájásaim. Nem sokkal a békülést követően Anyámnak elkezdett növekedni a hasa. Különösebb hatást ez sem tett rám. Úgy voltam vele, amíg nyugalom van, addig tőlem... A viszonylagos nyugalom az öcsém megszületéséig tartott. Az életem akkor az iskola, edzés, gitározás háromszögben zajlott, de oda is elkezdett beszivárogni az az ismerős gyilkos hangulat. A levegővel együtt szívtam magamba és mérgezett. Szorongás, hasfájás és a menekülés kényszere. Annyira ismerős volt az egész. De most nem durvult el helyzet. Apám az öcsém születése után három hónappal elköltözött. Engem pedig 1981/82-ben beszippantott a punk. Nem is annyira az ideológiai része, mert egy klasszikust idézve: "én ideológiailag nem voltam elég képzett", hanem az a zsigeri düh, ami át jött a számokon. Abból nekem is bőven volt a tarsolyomban, és azoknak a srácoknak is, akikkel zenéltem. De a zenélés segített, hogy legalább egy részétől meg tudjak szabadulni, és ez jött ki belőlünk:

                                                            Én vagyok az a srác, a TV-ből születtem
                                                            Mártírt csinált belőlem a történelem
                                                            Elkábítottak mesés álmokkal
                                                            Az őrült világ művirágokkal

                                                            Van nekem gyomrom kivégezni magam
                                                            Senki sem öl meg, csak mellettem elhalad
                                                            Fiatal vagyok, bár úgy érzem öreg
                                                            Nem marad utánam se ház, se végrendelet


                      Következő rész: Szerelem ínyenceknek.