"Börtönbe zárva"

2018.04.10

Két és fél év cuccozás után tapasztaltam meg először, hogy vannak árnyoldalai is ennek a kalandnak. El akartak vinni katonának, én pedig inkább bevonultam a pszichiátriára, mondván, hogy bajom van a kábítószerekkel. Ott éltem át először az elvonást. Egy hét ébrenlét, hasmenéssel, izzadással, csontfájdalommal fűszerezve. Nem volt kellemes, de valójában csak az éjszakai semmittevés viselt meg. Arra viszont elég volt ez a tapasztalat, hogy ezek után nagyon igyekezzek elkerülni az ilyen helyzeteket. Akkor voltam nyugodt, ha volt otthon egy hétre való matéria - mert, hát ugye bármi történhet, és egyre gyakrabban történt is.

Sokáig azzal se törődtem, - mondjuk, nem is gondoltam bele,- hogy a cuccozás a környezetemre is hatással van. A mai napig meg van a kép és az érzés, mikor anyámban tudatosult, hogy használok. Akkor már több éve párhuzamos dimenziókban éltünk, amik időnként összeértek. Egyszer úgy döntött, rendet rak a szobámban, és megtalálta a "kincses" dobozom. Szerintem akkor már sejthetett valamit, mert kb. tíz éves korom óta ezt én csináltam, és egyébként meg, rendet tartottam magam körül. Szóval, hazaértem, és láttam a szemén, hogy mindent tud. Nem balhézott, csak megkérdezte - mi ez? Én őszinteségi rohamot kaptam, és terítettem a lapjaimat, majd ugyanazzal a lendülettel, visszakértem a dobozt. Mi lesz, ha nem adom? - kérdezte. Azt is elmondtam, tömören vázolva milyen az elvonás, nem mellesleg már éreztem, hogy egy/két óra múlva, a csontjaimat fogja szaggatni. Egy darabig nézett, aztán szó nélkül lerakta a dobozt az étkező asztalra és bement a szobájába, én pedig az enyémbe. Miután nyomtam, átmentem hozzá és beszélgettünk. Akkor este egy hangos szó nem esett köztünk, csak a szemében látszott a fájdalom, és meglepő volt, hogy ez nekem is fáj. Két ember volt még a családban, akik sajnos kikoptak az életemből a cuccozás miatt, a dédnagymamám és a nagynéném. Nyilván titkoltam előttük, hogy szurkálom magam, és ez sokáig működött is, de ahogy egyre fontosabbá vált a cucc és kezdtem megváltozni, már kevesebbet találkoztam velük. Nem értették mi van velem. Szóvá is tették, hogy nem tetszik nekik, amit látnak és tőlük különösen nehezen viseltem a kritikát - szerettem őket

Talán az a legrémisztőbb az ebben a történetben, hogy számomra észrevétlenül kezdett bedarálni a cucc. Egyre jobban behálózott, rám telepedett ez a szerelem. Miközben rózsaszín, vérvörös, fekete felhőkön utazgattam, berágta magát a sejtjeimbe, amik azonnal és jól érthetően jelezték, ha kellet az utánpótlás. De én ezzel együtt, egy szabadságharcos Terminátornak, vagy valami sérthetetlen Robin Hoodnak hittem magam, nem is tudom - de az biztos, hogy a valósághoz nem sok köze volt a fejemben lévő mozinak. A rendszer kijátszásából egyébként sportot űztem/űztünk, és kezdetben a recepthamisítás, a hamis személyi használata, a bélyegző lopás, és még gyógyszertári betörések is belefértek a "betyárkodásba", de egyre gyakrabban léptem át olyan a határokat, amikért másokat elítéltem. Az amúgy sem túl erős morális gátakat lassan elmosták az ópiátok, és minél mélyebben jártam cuccozásban, annál mocskosabb lettem. Hiába hitegettem magam, hogy ez nem így van, valahol a zsigereimben mégis éreztem. Ha nem is tudatosan, mert nem erre tettem föl az életem, de szépen-lassan mégis csak, "a sex & drugs & rock n' roll" szentháromság kőré szerveződött az életem, és nem tetszett, mikor pár év után észrevettem milyen régóta hajtom a mókuskereket. Egyedül, dühösen. Egyébként utáltam azt az Ian Dury számot.

Nem szerettem szétcsapni magam, szakszóval, úgy nevezett szintentartó használó voltam. Elég hosszú ideig, ez úgy nézett ki, hogy ha megvolt a napindító adagom, egész elviselhető forma voltam. Olyankor látszott, hogy volt "gyerekszobám" és ragadt rám némi szociális báj. Évekig nem is tudták rólam az emberek, hogy drogos vagyok, mert a klasszikus tünetek nem látszottak rajtam. Egyébként meg, szerettem tudni mi történik körülöttem és elpocsékolt időnek tartottam, amit "fejlógatással" töltöttem. Mikor Amsterdamban először szúrtam heroint, hat órát feküdtem egy matracon, szinte öntudatlanul. Emlékszem, mikor magamhoz tértem és elmondták meddig sztondultam, az első gondolatom ez volt - ennyi idő sok erre az életemből. Persze a húsz év alatt, velem is előfordult, hogy kiütöttem magam, de én nehezen viseltem azoknak a társaságát, akinek sztondulás jelentette az élet értelmét. A szintentartó használat volt hosszú évekig az én mentsváram. Ha valaki esetleg szóvá tette, hogy kezdek szétesni, mindig arra hivatkoztam, hogy engem nem nagyon lát sztondulni. Velem semmi baj, kézben tartom a dolgokat, bezzeg x,y,z, nekik állandóan lóg fejük. Ők tényleg nagy szarban vannak, a Cseh kettőt nézik a Reality tv helyett. Arra már csak kitisztulva jöttem rá, milyen mesterien sikerült átverni magam, mert én is csak sodródtam az eseményekkel, és szinte semmilyen befolyásom nem volt már a saját életemre.        

Hosszú évekig megúsztam, rendőrségi ügyek nélkül. Talán szerencsém volt, talán mert óvatos voltam, valószínűleg mindkettő közrejátszott ebben. Egy gyógyszertári betörés után, amit kivételesen nem egyedül csináltam, viszont megjelentek nálam a rendőrök. Épp nyomni készültem, mikor csöngettek. A betöltött fecsit betettem a szekrénybe, és mentem ajtót nyitni, de anyám megelőzött. Az ajtóban Gábriel, a korszak "legendás" drogügyi nyomozója állt egy kollégájával. Bejött szobámba és udvariassági körök nélkül gyorsan a tárgyra tért. Amit mondott egyszerre volt ijesztő és megnyugtató: "A bűntársam lakásán találtak egy patikára való gyógyszert, azt mondta, nálam is találnak még, ha keresnek." A fecsi kivételével, előadtam azt a keveset, ami otthon volt. Nem fenyegetőztek, nem kutakodtak tovább és már mentünk is a Rómer Flórisba. Ott derült ki, hogy ez a bűnöző zseni, a felszabon két marékkal szórta sorstársainknak, amit elvittünk a tárból, persze, hogy lebukott. Ami nálam volt arról beismerő vallomást tettem, minden mást tagadtam. Viszonylag könnyen vettem a dolgot, mert már évek óta papírom volt róla, hogy függő vagyok, rendszeresen kezelésre járok, és ez adott némi védelmet. De az is megkönnyítette helyzetemet, hogy aki feldobott másnap elhagyta az országot. Később aztán mindent rákentem, és nem is lett nagyobb bajom ebből a dologból. Egyébként az igazi probléma számomra az volt, hogy képbe kerültem a rendőröknél, és ettől kezdve bármikor számíthattam rájuk, ha történt a városban valami a droggal kapcsolatos ügy. Így persze már veszélyesebb volt cuccozni, és állandósult egy alap para, de hiába, egyre felelőtlenebb lettem, egyre nagyobb hülyeségeket csináltam, mert a kényszer nagyúr, és felülírta a józan gondolkodást, ha közeledett az elvonás. Ebben az időben már nyakig voltam cuccozásban, és csak a zenélés tartott, úgy ahogy egyben. Nem is igazán értem, hogy a zenekar, miért tolerálta a baromságaimat. Sok baj volt velem, pl. simán késtem egy órát a próbákról, és persze lehazudtam a csillagokat is az égről, magyarázatként. Valószínűleg azért nem rúgtak ki, mert számokat még ebben az állapotomban is tudtam írni. Ekkor tájt kezdtem árulni is, meg ki/be hordtam az országból cuccokat. Egyszer pl. a cseh-német határon, miközben egy kiló speed volt az autóban, úgy adtam oda a kocsi papírjait a határőrnek, hogy benne volt két pakk koksz. Az utolsó pillanatban ráztam ki belőle, csoda, hogy nem vette észre, és nem ez volt az egyetlen eset, mikor hosszú évekre a rács mögé kerülhettem volna. Annak ellenére, hogy lassan állandósult a rendőri jelenlét az életemben, viszonylag olcsón megúsztam egy csomó ügyet. Egyébként egy barátom figyelmeztetett - érzékeny lelkű ember ne folyjék bele a drog bizniszbe, mert előbb/utóbb felemészti az ezzel járó feszültség. Igaza volt. Csak mikor leálltam gondoltam bele, a legtöbbször nem rajtam múlt, hogy nem kerültem rács mögé, amitől egyébként rettegtem. Szóval nem voltam akkora kaliber, mint amilyennek gondoltam magam. 

De nem csak a rendőrségi ügyek szaporodtak, hanem a halálesetek is a környezetemben. Flegmatikus cinizmussal nyugtáztam, hogy ez benne van a pakliban, de valójában iszonyatos mennyire érzéketlenné váltam. Egyébként magamról is így gondolkodtam, és kevés olyan dolog történt, ami átvitte az ingerküszöböm. Egyszer felrobbantam "házi" heroin készítés közben. Ez csak annyiban volt érdekes, hogy kötözésre kellett járnom és még jobban oda kellet figyelnem, mindig legyen cucc, különben örökre nyoma maradt volna a sebeknek. Az, hogy meghallhattam volna, eszembe sem jutott és három hét múlva már megint főztem a kompótot. Ilyen halál közeli élményből is kijutott néhány, de ezek sem tudtak kizökkenteni. Mint egy zombi, csak mentem arra, amerre az éltető nedűt találtam. De volt néhány olyan következménye is az életmódomnak, amivel nem számoltam előre. Néhány nem használó barátom egyszerűen elhajtott, azt mondták, kezdek teljesen megbolondulni. Na, ezen viszont sikerült kiakadnom, nem gondoltam, hogy ez velem megtörténhet. Meg voltam sértődve, hogy mit képzelnek magukról, ez számukra a barátság? Egyébként, amíg lehetett kitartottak mellettem, de tényleg egyre vállalhatatlanabb lettem, mert egy dolog volt biztos velem kapcsolatban - az, hogy semmi nem biztos. Aztán egy tisztább pillanatomban az is bevillant, hogy harminc éves koromig terveztem a földi létet, de már harminchárom vagyok. Ücsörgök a szemétdombomon, próbálom eladni magamnak és a világnak, hogy minden ok. - de egyáltalán nem az. Már nincs eufória, nincsenek jó élmények. Fárasztó és kimerítő munkává vált a drogozás, egyszerű létfenntartássá silányult ez a kaland, mert drogok nélkül már működésképtelen voltam.  

A drogozás évei alatt azért volt néhány esemény, ami átütötte azt a burkot, amit drogokkal vontam magam kőré. Anyám halála, Sotár, az énekesünk halála, a lányom születése és egy durvább rendőrségi ügy. Ezeknél megcsapott a valóság szele, de a burok még kitartott, és a viharok már csak gyenge szellőként értek hozzám, de még így is nagyon fájtak. Közben észrevétlenül megnőtt a démonom, ahogy felfalt, megemésztett és visszaöklendezett. Újra és újra. Hiába harcoltam vele. Már nem akartam drogozni, mégis csináltam. Sokszor azt hittem, hogy megbolondultam, és az volt a legnagyobb parám, ha ez kiderül, akkor be fognak zárni. Évek teltek el ebben az őrületben, úgy, hogy nem nagyon maradtak konkrét emlékeim, de arra a napra tisztán emlékszem mikor beláttam, itt a vége. Szegeden voltam, az ottani ismerőseim megkértek, vigyek nekik heroint. Négyen vagy öten lehettünk, nyomtunk, aztán többiek dőltek jobbra/balra. Nekem semmi, aztán megint nyomtam és megint, még mindig semmi. Nem a cuccal volt baj, elég volt ránéznem a többiekre. Ott ültem egy grammal a véremben és nem éreztem semmit. Fura módon, ott volt egy rendkívül józan pillanatom - beláttam, hogy ennek történetnek itt vége, le kell állni.     

William S. Borroughs, Meztelen ebéd című könyvében sok módszer van, amivel megpróbált leállni. Amelyikhez volt gyomrom, azokat én is kipróbáltam, kevés sikerrel. Pár nap, maximum egy hónap tisztaság, és megint használtam, mert hiányzott valami. Próbálkoztam kórházban, zárt osztályon, pszichiátriai osztályon, sikertelenül. Egy pest környéki faházban, aminek az lett a vége, hogy szomszéd rám hívta a mentőket, mert a kutyánk már három napja vonyított és nem tudta mi van velem. Kis híján kiszáradtam, mivel egyfolytában hánytam, és már nem volt erőm megmozdulni. Közben néhányan, akik látták a kínlódásom és még valamilyen okból szóba álltak velem, azt tanácsolták menjek el rehabra. De én csak olyan exrehabosokkal találkoztam, akik a drogambulanciára jártak metadonért, vagy hozzám cuccért. Akkor mi értelme van ott lenni egy évig? Aztán bekerültem a Lipótra, a 7-es osztályra. Ott összeraktak annyira, hogy megint legyen kedvem élni, egy barátom pedig felajánlotta lakjak nála Velencén. Újra tudtam dolgozni, szerelmes lettem, élveztem az életet, de pár hónap után megint éreztem, hogy valami hiányzik. Összeköltöztünk a lánnyal, egy ideig kerülgettük a forró kását, de aztán elkezdtünk együtt cuccozni. Az első alkalomnál tudtam, hogy ennek nagyon csúnya vége lesz, de nem tudtam nemet mondani. Ez egy villámgyors, pár hónapos kör volt, viszont nagyon fájdalmas. Egy őrületbe hajló éjszaka után, hajnalban ott álltam az alföldi tanyavilágban, véres ruhában és csak villanások maradtak a fejemben a történtekről. Szörnyű volt azzal szembesülni, hogy adott volt minden, hogy jól érezzem magam az életben, és én mégsem tudtam megtartani. Szóval négy / öt év próbálkozás után, kifogytam az ötletekből. Egyedül próbálkozni leállással, olyan volt, mint egy útvesztőben bolyongani. Kudarcokkal teli és fárasztó. Ennyi idő kellet mire beláttam, sok mindenre képes vagyok az életben, de a leállás, egyedül, számomra érthetetlen okból, nem megy. Már csak egy hely volt a sok ajánlott közül, amit még nem próbáltam ki - ott azon hajnalon, sírva eldöntöttem, megpróbálom a rehabot.  

Sok olyan dolgot csináltam, ami józanésszel felfoghatatlan. Nem akartam fájdalmat okozni, nem akartam bántani senkit, de valahogy mindig ez lett a vége. Már öt éve tiszta voltam, mikor egy ismerősömmel, aki közelről nézte végig ezt az időszakot az életemben, elkezdtünk függőségemről és erről az időszakról beszélgetni. A beszélgetés elég hosszúra nyúlt és a végén a következőket mondta nekem. "Akkoriban nagyon haragudtam rád, szörnyű volt nézni, mit művelsz magaddal és a családoddal. Én nem tudom milyen, mikor hajt a kényszer. Egy nap eldöntöttem, hogy nem gyújtok rá többet és azóta nem cigiztem, és ez így volt az alkohollal is, szóval átérezni nem tudom, max. megérteni, ezt az állapotot. Ennyi idő után már el hiszem, hogy nem direkt csináltad azt a sok szörnyűséget, amit műveltél. Még mindig haragszom, de jó, hogy megváltoztál". 

És akkor a végére megint egy számunk ami erről az időszakról szól, de ezt már tisztán írtam:    

                                Izzad, a keze reszket, ahogy a láng fölé tartja a kanalat,

                                A víz meg egyre barnul, ahogy oldódik a méreg,

                                Aztán hasad a bőr, a fecsiben megjelenik a vér

                                És forró hullámokban jön a kegyelem

                                Pár órára vége a szenvedésnek

                                Aztán minden kezdődik előröl


                                Nagy kaland volt, úgy indult mint egy álom

                                Örökké utazott a gyorsító sávon

                                Heroin korbáccsal megkínzott testét

                                Állattá tették, őt tök hülyére vették


                                Börtönbe zárva, Isten csodája,

                                Nem rozsdálló fémbe, húsba és vérbe


                                Nagy kaland volt pezsgett az élet

                                Élete gyertyája a két végén égett

                                Magába húzta egy pusztító őrvény

                                Nem lassított rajta semmilyen törvény

                                A mocskos életébe, a halállal játszva

                                A kín és mámor közt folyton ingázva

                                Nap mint nap, újra és újra

                                Próbált átlátni a kárpiton túlra


                                 Börtönbe zárva, Isten csodája,

                                 Nem rozsdálló fémbe, húsba és vérbe


                                 Már csak romlott hús feszül a csontra

                                 Egy idegen nézett a tükörből vissza

                                 Kaján mosollyal rángatta láncát

                                 Így fejezte be nagy utazását 

              

                 Következő rész: "Rehabon"